Nem

Nem akarok soha érezni

Gyenge ember lenni,

halálraítélt a csatában,

elveszett a világban

Csak menetelni előre,

elhagyni mindent, s mindenkit

Törött lábbal is lépni, lépni

A fájdalom nem létezik

Nem lehetek életképtelen!

Olyan aki törődik másokkal

Nem, nem elviselhetetlen

Kitépem, elmorzsolom szerveimet

Teljesen feleslegesek…

A félelmetes angyal

A félelmetes angyal ma láthatatlan
és hallgat bennem, nem sikolt.
De nesz hallatszik, felfigyelsz,
csak annyi, mintha szöcske pattan,
szétnézel s nem tudod ki volt.
Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.
Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.
Ha vélem vagy lapul, de bátor
mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek
aljából és sikongva vádol.
Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
s csak néha alszik. Bennem él,
de rajtam kívül is. Mikor fehér
a holdas éj, suhogó saruban
fut a réten s anyám sírjában is motoz.
Érdemes volt-e? – kérdi tőle folyton
s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón:
megszülted és belehaltál!
Rámnéz néha s előre letépi a naptár
sorjukra váró lapjait.
Már tőle függ örökre
meddig s hova. Szava
mint vízbe kő, hullott szivembe
tegnap éjszaka
gyűrűzve, lengve és pörögve.
Nyugodni készülődtem éppen,
te már aludtál. Meztelen
álltam, mikor megjött az éjben
s vitázni kezdett halkan itt velem.
Valami furcsa illat szállt s hideg
lehellet ért fülön. “Vetkezz tovább! –
így bíztatott, – ne védjen bőr sem,
nyers hús vagy úgyis és pucér ideg.
Nyúzd meg magad, hiszen bolond,
ki bőrével, mint börtönével henceg.
Csak látszat rajtad az, no itt a kés,
nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!”

S az asztalon felébredt s villogott a kés.

1943. augusztus 4.

Álomvilág

Csukd le a szemed
álmodd azt, amit nem lehet
Menj fekete mezőkre,
hol könny esik le

Hol a virágok hervadtak,
a madarak nem szállnak.
Láss vakon, érezd
drága illatát a kénnek

Szívd mélyen tüdődbe,
sorvadsz belülről, érzed?
Élvezd, élvezd!
Kint ilyen nem lesz!

A fonalon látom,
hogy pereg filmed
Üres és szürke,
mint gólya a ködben

Miután felébresztelek,
csak emlékeidben leszek
Én leszek a sárga folt,
ki világít a szürkületben…

A Te poklod

Ülök a sarokban és figyellek téged,
reggel még a misédet nézted.
Most annyira más vagy nekem,
ott a könyörület, itt arcodon a félelem.

Másért lobog a szikrád fénye,
vágyért, haragért és kegyelemért.
Ellentétes elveket élsz meg,
tudod mi a jó, de nem azt hiszed.

Rettegsz attól, ami valójában vagy,
eldobod, tagadod önmagad.
Beléd táplálták a hazug jövőt,
mint most te a véredbe azt a löttyöt.

Remegsz, ha csak rágondolsz,
a félelmetes és hatalmas pokol.
Tűz, fájdalom és Te magad,
az utolsó a legborzasztóbb…

-…mond, nincs igazam? –
kérdi a belső hang.

Talán, ha nem emésztenéd el agyadat,
rájönnél Te is csak elporladsz.
Semmi több, ennyi és vége is van,
nincs olcsó trükk, se varázslat.

A félelmeid táplálják őket,
a bűntudat a oxigénjük,
nem tudnak meglenni nélküle.
Kell nekik és meg is kapják tőled.

Még mindig ott görnyedsz a vodkád felett,
összehúzod magad, nehogy felismerjenek.
Holnap reggel újra indul a körforgás
és kántálod a megszokott imád:

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved,
jöjjön el a te országod,
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is;
mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma,
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;
és ne vigy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól;
mert tied az ország, a hatalom és a
dicsőség mindörökké.

Ámen.

Dühös vagy, bűnbocsánatért esdekelsz.
Hiszed, hogy az Inferno vár téged,
viszont a Te Poklod az életed.
Ebben élsz, ez a végzeted.

Nem fog várni semmi odalent,
csak por és hamu amiből lettél,
azzá is válsz, bár lehet több féreggel.
Az igazi Tartarosz már körülvesz.